Az IMF nem biztosítási bróker: a szervezet hitelnyújtásra szakosodott, nem biztosításkötésre. Jó lenne erről értesíteni a miniszterelnököt. A közrádiónak adott pénteki interjújából az derült ki, hogy Orbán Viktort e téren félreinformálták.

Arról sem szóltak neki, hogy a szabadkéz-funkció a luxusautók kulcs nélküli ajtónyitásánál működik ugyan, ám az IMF-nél ilyen extra nem rendelhető. Esetünkben van négyféle hitelkonstrukció, abból lehet válogatni. Eszi, nem eszi, nem kap mást. S hogy cserébe Matolcsyék folytathatnák az ország növekedését zsugorodásba vivő „nem ortodox” gazdaságpolitikájukat? Erre áldást várni a valutaalap kőkemény profikból álló csapatától hiábavaló. Orbán azt szeretné, hogy az IMF „virítsa a pénzt”, mi pedig bemutatunk a piacoknak, hogy nekünk van védőhálónk, ne tessenek se a forinttal, se a kötvényhozamokkal spekulálni. A magyar ember ezt ugyanis nehezen tűri, még kevésbé szereti.

Az IMF-fel kommunikáció szintjén lehet keménykedni. Nem szólnak vissza, nem ez a feladatuk. A tárgyalóasztalnál viszont az Orbán-éra másfél éve alatt megteremtett fundamentumokkal – értsd: az államadósság virtuális csökkentése, a költségvetési hiány 3 százalék alá szorításának ígérete – nem lehet vigéckedni. Ott köszönni kell, és jó hellyel kínálni a vendéget, akitől szeretnénk valamit. Kivált, ha a modortalanság betetőzéseként a partner újságból értesül a meghívásáról.

Az, hogy a tárgyalóasztalnál mi diktálunk, felejthető. Amilyen a megítélésünk, olyan az alkupozíciónk. A kormányon az elmúlt másfél év botrányos gazdaságpolitikája miatt kell elverni a port. Az önhittséggel párosított dilettantizmusnak a felső tízezren és a végtörlesztés előnyeit élvezőkön kívül szinte mindenki kárát látta. Most viszont arra van szükség, hogy a komoly áldozatokat követelő újjászervezési kísérletek (megszorítások) ne legyenek olyan hiábavalóak,mint a 2010-es 82 százalékos, GDP-arányos államadósság egy év alatti, 82 százalékosra történő megfeszített ütemű „csökkentése”. Amit az államosított magánnyugdíj-kasszából kifizetett a kormány, azt ugyanis jelen állás szerint elvitte a forintgyengülés, s csak egy markáns forinterősödés hozhatja vissza. A kettős beszédről illene most már leszokni és az IMF-fel az ország számára előnyös megállapodást kötni.

S ha már egyszer ismét tárgyalunk, a nyilvánosság előtt tegyük. Orbán Viktor emlékezhet, milyen vehemensen követelték a 2008-as IMF-szerződés nyilvánosságra hozatalát, amit aztán Gyurcsányék meg is tettek. Kiderült, hogy nincsenek titkos háttéralkuk, az ország rabigába hajtása nem része a szerződésnek, igaz, a mozgástér kifejezés mellé sem lehetett odabiggyeszteni a „tágas” jelzőt.

Ami az „elmúlt nyolc év” mellett gondjaink másik okozóját, az euró-övezeti adósságválságot illeti, el lehet tőle rugaszkodni, mint azt 2012 kormányzati szlogenje hirdeti, de úgy nehéz, hogy közben eltörik az ugródeszka, amelyet nevezhetünk akár IMF-hitelnek is. Ha erre nem ügyelnek,megfizethetetlen lesz a kórházi kezelés.

Nincs mozgástér – mondta Orbán Viktor a kormánypárt(ok) hétfői frakcióülésén. „Érvényét veszti egy sor, a posztkommunisták által osztott előfeltevés.  Olyan nagy szocialista igazságokra kell gondolni, minthogy... »nincs mozgástér«” – írták a fülkeforradalmi kormányzás elvi alapjait lefektető cikkükben Orbán udvari politológusai, köztük a mai szóvivő másfél éve (G. Fodor Gábor–Fűrész Gábor–Giró-Szász András: Forradalom a szavazófülkében, Magyar Nemzet, 2010. április 27.). „Mozgástér mindig van” –olvastuk 2010. július 8-án a Magyar Nemzet Van mozgásterünk című vezércikkében (melyben azt hazudták, hogy „Orbán Viktor első kormánya egyszer már felszámolta függésünket a valutaalaptól”, holott azt Horn Gyula kormánya számolta fel; amikor az Orbán–Torgyán-kormány megalakult, Magyarország már egyetlen centtel sem tartozott az IMF-nek).

A fentiek szellemében nyilatkozott Orbán Viktor 2009 karácsonyán a Magyar Nemzetnek: „tévedés azt hinni, hogy a pénzügyi egyensúly önmagában értéket jelent. Az csak egy szám. Önmagában semmi. Egy nagy nulla. Én egyébként a családok eladósodásából sem a felelőtlenség jelét olvasom ki, hanem azt, hogy a magyar emberek foggal-körömmel meg akarják őrizni mindazt, amit már elértek.” Ezt üzente Orbán a devizahitelek után nyújtózkodó magyaroknak: ér a takaró, ameddig ér, ti csak nyújtózkodjatok nyugodtan. Mostanra lefagyott a lábunk, s Orbán buzgón amputál. (Persze nem mechanikusan, hanem differenciáltan, a szegényebbekből többet, hogy a gazdagabbak takarójához hozzátoldhasson.)

A mozgástér nem olyasmi, amibe vagy beletörődünk, vagy nem. A mai mozgástér adott, a holnapi befolyásolható, a holnaputáni még inkább. A mozgástér annál inkább tágítható, minél inkább tiszteletben tartjuk. Ha jobban akarod tágítani, mint amennyire lehet, akkor szűkülni fog. Nemcsak azért, mert akár állam vagy, akár magánszemély: amire nincs fedezeted, arra kamatot fizetsz, s minél többre nincs, annál magasabbat, hanem leginkább azért, mert a mozgástér nagyrészt a kreativitás és kockázatvállalás hajlandóságától és szabadságától függ. Nem a kormányétól, hanem a vállalkozó emberétől. Ha a kormány az ő rovására tágítja túl a mozgásterét, mindenkié szűkülni fog. A mozgástér nem számhalmaz, hanem az életed. Nézz vissza akárcsak egy emberöltővel, s olyan világot látsz, amelyben nem léteztek sem azok a jogok és szabadságok, sem azok az eszközök a számítógépedtől az olcsó repülőjegyeden át a mobilodig és az internetedig, melyek a mai életedet, mozgásteredet meghatározzák.

Kornai János új könyvében van egy hatalmas lista az utóbbi kilencven év forradalmi innovációiról. Ezek termeltek a sikereseknek hatalmas jövedelmet, a köznek pedig közpénzt: adót. Ezek növelték sokszorosára a mozgásterünket. És ezek túlnyomórészt ott születtek, ahol az állam, a bürokrácia nem akart a polgárok helyett gazdálkodni, gondolkodni, kockáztatni és eredeti lenni, nem csökkentette a kreatív ember és a kockáztatható tőke szabadságát, jutalmát, mozgásterét abban a tévhitben, hogy ezzel a magáét növelheti, holott éppen ellenkezőleg. Ahol az állam arra akar mozgásteret, ami nem az ő dolga, ott arra sem lesz neki, ami az övé. Az államnak az a dolga, hogy szabadságra, kreativitásra neveljen, esélyt adjon mindenkinek, és segítséget annak, aki rászorul. A többit pedig bízza ránk.

 /R.S./

A  Párizsban 1947. évi február hó 10. napján kelt békeszerződés XVIII. TÖRVÉNYÉNEK

4. Cikkelye;
Magyarország, amely a Fegyverszüneti Egyezmény értelmében intézkedett magyar területen minden fasiszta jellegű politikai, katonai vagy katonai színezetű szervezetnek, valamint minden olyan szervezetnek feloszlatása iránt, amely az Egyesült Nemzetekkel szemben ellenséges propagandát, ideértve a revizionista propagandát fejt ki, a jövőben nem engedi meg olyan effajta szervezeteknek fennállását és működését, amelyeknek célja az, hogy megfossza a népet demokratikus jogaitól.

Minő megtiszteltetésben volt részem ma éjjel. Álmomban megjelent a Vezér egy királyi koronával a fején és leereszkedő hangon elmagyarázta nekem: A hatalom centralizálására, a hűséges szolgáim bebetonozására és a szabadságjogaitok korlátozására azért van szükség, hogy megakadályozzuk a gonosz balliberalizmus terjeszkedését hazádban. A fájdalmas gazdaságpolitikai lépéseket pedig az előző kormánynak köszönhetitek, ezekért nem minket kell szidnotok, inkább hálát kellene adnotok azért, hogy az intézkedéseinknek köszönhetően, rövidesen elrugaszkodhattok az összeomlás szélén álló Euró övezettől.

Láss tisztán: Én vagyok a szabadság, amelyhez a korlátozáson keresztül vezet az utatok. Hagyjátok abba értelmetlen szervezkedéseteket ellenem, mert azzal csak rosszat tesztek magatokkal. Vegyétek észre, hogy nincs más kiút, csak az, amit én mutatok nektek, s ha ezen haladtok velem, akkor Isten és az Én áldásom kísérni fog benneteket. Most pedig ébredj fel és add át üzenetemet a többieknek! Mondd meg nekik: Rajtatok a szemem, maradjatok hazátok hűséges fiai, az én áldásomat bíró barátaim, és hálások lesztek azért, hogy engem választottatok úrnak és parancsolónak, amíg csak közöttetek élek.

Azt hiszem, igaza van, mármint a dokinak: lefekvés előtt nem kellene zsírosat ennem.

„Fájt volna annak a lánynak az igazság,

szemébe néztem, és azt mondtam,

nem vagyok házas.”

Amit Orbán Viktor mond, azt nem kell komolyan venni. Ül a tisztáson, mint a viccbéli nyuszika, reszeli a körmét, közben hülyeségeket beszél.

Jó helyről tudjuk ezt: tőle magától.

Nem mindig füllent, csak amikor ez érdekében áll. Leginkább éjjel, nappal, minden hullámhosszon.

2006-ban amerikai diplomatáknak azt mondta: Hagyják figyelmen kívül, amit mondok a kampányban.

Az európai uniós nagykövetekkel találkozva pedig ezzel mentegette magát: Ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok. (Pay no attention to what I say to get elected).

Ezek szerint csak azért voltak a szép szavak, mert meg akarta szerezni a nőt! Azért hazudta szépnek a mosolyát, ringónak a járását, csilingelőnek a kacagását, hogy azután ágyba vihesse. Ahogyan a KFT zenekar énekelte a Balatoni nyár című dalban: „Fájt volna annak a lánynak az igazság, szemébe néztem, és azt mondtam, nem vagyok házas.”

Fájt volna az embereknek, ha tudják, hogy Orbán mit akar. Nem azoknak, akik átláttak rajta. Nekünk nem volt nehéz: tudtuk, hogy hiába hiszi istennek magát, ő sem akarhat mást, mint amit lehet.

Hanem azokról a milliókról, akik elhitték, amit a Kedves Vezető hazudott. Nem csupán haszonlesésből hitték el Orbán hazugságait, hanem azért, mert hinni jó. Egyszerűbb és kényelmesebb, mint gondolkodni, és szembenézni a valósággal.

Lehetett tudni, hogy magától nem lesz egymillió új munkahely. Hogy nem lehet egyszerre adót csökkenteni, és közben a kiadásokat növelni. Aki már tartott el családot, igazgatott akárcsak három emberből álló céget, tudja ezt. Ahol kevesebb a bevétel, ott csak hitelből lehet többet költeni.

Nagyon alapvető, tudható igazság ez - mégis mennyien bedőltek neki.

Csak hát, miután a Wikileaks-től megtudtuk, hogy Orbán Viktor kijelentéseit Orbán Viktor sem veszi komolyan, adódik a kérdés: miért higgyünk Orbánnak?

Amit évekkel ezelőtt mondott, nem volt igaz. Lehet, hogy az sem igaz, amit most mond? És amit holnap mond? Holnaputánra már az sem érvényes?

Egyáltalán: tudja még valaki, hogy a Kedves Vezető mikor mond igazat, és mikor nem? És ő maga, vajon tudja-e? Talán nem is szándékosan hazudik – ebben az esetben nagyobb a baj, mint gondolnánk.

Ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem tudtuk, hogy ilyen. Lehetett tudni róla, látszott rajta. Most már mindegy: mi szakajtottuk, nekünk kell szagolnunk.

FSP

Dr. Simicska körül egyre több lett a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia alsón. Meg a titok is egyre több lett...Most itt az idő az árulásra: igen, én, az alapító atyák egyike, dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot – így árulta el a Fideszt 17 évvel ezelőtt a Népszabadság akkori főmunkatársa, Bayer Zsolt. Ő azóta áruló önmagát is elárulta, s mire az első „árulása” idején ötszázalékos Fidesz-kormányra, a fent jellemzett Simicska pedig az APEH élére került, ismét kormány-főtanácsadóként s Orbán Viktor bizalmasaként szolgálta méregbe mártott tollával a pártot, s Szlovákiában bejegyzett vállalkozással és cégautóval csatlakozott sok-sok honfitársához, akik jobban szeretnek kevesebb adót fizetni másutt, mint többet itthon, s akiket ezért pártja köreiben hazátlan bitangoknak szoktak tekinteni, ha nem róluk magukról van szó.

A Simicska-féle titkokból azóta is egyre több lesz. Tegnapi számunkban a titkok újabb halmaza került elénk. A sokmilliárdos magyarországi közkiadásoktól a Fidesz körüli cégeken és pénzembereken keresztül egy eldugott kis svájci villába vezetnek a szálak, ahol a világból odatelepített obskurus cégecskék élvezik az ügyvezető házigazda vendégszeretetét, hogy tulajdonosaik kellemesen adózhassanak és rejtőzködhessenek.

A korrupció elleni harc a magyar demokrácia létkérdése, mert jelentős részben a korrupció miatt érzi honfitársaink jelentős része védelemre érdemtelennek a Magyar Köztársaság demokratikus intézményeit, és él abban a történelemből jól ismert tévhitben, hogy a korrupció és a demokrácia leépítése összetartozik. Utoljára a teljhatalom felé törtető kommunisták ostorozták a háború utáni években akkora hevülettel a korrupciót, mint pár éve a Fidesz. Az a Fidesz, melynek vezetői tökéletes erkölcsi vértezetben túlélték, hogy a székházjuttatás ürügyén megszerzett pénzek belefolyjanak a pártvezér családjához tartozó vállalkozásba, hogy a családi vállalkozás érdekében fölhasználják a kormányfő hatalmi erejét, hogy a Fidesz-közeli cégek tömegét hatalmas köztartozásokkal eltüntessék, hogy a vezér arról tanácskozzon, miként fog családja vállalkozása hozzájutni pályázati pénzekhez és privatizálásra kiszemelt, értékes állami tulajdonokhoz. Amilyen hevesen üldözi a Fidesz a korrupciót, keverve tényeket és rágalmakat, élve és visszaélve törvényes eszközökkel a totalizált politikai harcai részeként, éppen annyira könnyíti meg azt a hatalomban lévők – önmaga – számára: elrejtve az állami vállalatok pénzügyeit, lazítva a közbeszerzés szabályait, csökkentve a pályázatok elbírálásának átláthatóságát, megsokszorozva a pofára menő pénzosztogatás lehetőségeit.

Továbbra sem tudjuk, miből költöttek s költenek pártok sokszor annyi pénzt, mint amennyivel legális forrásból rendelkeznek, tehát tudjuk: feketepénzt költöttek, költenek. Ha egy ilyen párt valóban tenni akar a korrupció ellen, akkor azt önkritikával, a pártfinanszírozás forradalmi átalakításával kezdi. Ha ártatlanként kíván bűnös és bűntelen ellenfelei fölött ítélkezni, és forradalmi buzgalma csak a korrupció legmelegebb melegágyát hagyja érintetlenül, akkor biztosak lehetünk, hogy nem a korrupcióból lesz kevesebb, csak a titokból és a fegyveres őrökből egyre több.

/Révész/

Ebből lassan elege lesz Magyarországnak. Most már olyan méreteket öltött a kormányzati alkalmatlanság, az ezzel párhuzamosan áradó gőg, cinizmus és bunkóság, hogy Orbánnak és rezsimjének mennie kell.

Képtelenség, hogy hosszú távon állva maradjon egy rendszer, amely képtelen a szolidaritásra, az emberi hangra, mindenki más politikai, emberi, szakmai teljesítményének minimális elismerésére. Orbán hazudott reggel, délben és este, hogy ezt a kétharmadot ármánnyal és hagymázas ígéretekkel összelapátolja. Lassan itt az ideje, hogy az ország megállítsa őt.

Az ugyanis nem megy, hogy egyszerre verik át és alázzák meg az orvosokat, a pedagógusokat, a nyugdíjasokat, a rokkantakat, a magánnyugdíjra takarékoskodókat, a rendőröket, a tűzoltókat, a közmédiumok újságíróit, a vállalkozókat, az egyetemistákat, az írókat és művészeket. És ha már megtették, akkor képtelenség, hogy még ők fenyegetnek mindenkit: aki nem áll be a sorba az nem tüntethet, nem sztrájkolhat, arra ráküldjük az adóhivatalt, az ügyészséget, a pártsajtónkat, és ha mindez nem elég, akkor a nekik megfelelően ítélkezőt bírót is megkeresik. Nincs az a kétharmad, amely sok-sok éven át kibírja, hogy minden független intézmény élére pártkatona kerüljön, az ország kérharmadának rosszabb élete legyen egy adórendszerrel, hogy az összes haver és rokon állásba kerüljön, esetleg az adózás alól is mentesüljön, vagy állami apanázst kapjon korábbi és jelenlegi politikai szolgáltatásaiért.

Hosszú távon nem lehet hazudni úgynevezett elcsalt gazdasági adatokról (ilyet soha magyar bíróság ki nem mondott és az EU egyetlen szerve sem állított soha), a XX. századi magyar történelemről, a rendszerváltozásról, 2006 őszéről. Az nem normális állapot, hogy azokat vádolják UD-ügyben, akiket megtámadtak, hogy nyilvánosan kémkedéssel gyanúsítanak embereket, de minden "adatot" titkosítanak. Nem lehet egyszerre Brüsszel és Moszkva, a Velencei Bizottság és az Európai Parlament ellen harcolni. Nincs az a többfrontos háború, amelyben Orbán egyszerre ütközhet sikerrel saját volt igazságügyi minisztere, az általa már 89-ben is tehetségesnek mondott Gyurcsány és Szilvásy ellen. Nincs az a fideszes polgármester, aki egyszerre tudja a Házban megszavazni a kórháza bezárását és a városában ugyanezt megvédeni, vagy saját települése támogatását önkezével harmadolva nyerni. Pláne úgy, hogy egy csökkentett létszámú új országgyűlésbe be sem fog kerülni...

De Orbánnak már mindegy. Úszik az árral, folyamatosan rögtönöz, egyik mondatával veri agyon a másikat. Még reménykedhet a határon túliaknak adott szavazatokban, de ő is, és alaptörvénye is meg fog bukni.

Készülni kell a leváltás utáni helyzetre. Kormányozni rettenetesen nehéz lesz, hiszen abban sincs egyetértés, hogyan lehet majd megszabadulni a bebetonozott pártkatonáktól, mit lehet tenni ezzel a vállalhatatlan alaptörvénnyel. Egy-egy párton belül is mást és mást gondolnak az állam feladatáról, a gazdaság szabadságfokáról. Ma még nem tudjuk, kik és hogyan, milyen politikai felállás szerint alkotnak új, immár demokratikus szabályokat. Pedig végre beszélni kéne arról is, hogyan lehet visszaadni a szabadságot, a plurális sajtó létfeltételeit, a hitet, hogy egy bírósági ítéletben nem játszik szerepet a hatalom elvárása, hogy fideszes nagyhalat is bevitethet az ügyészség. Lehet-e majd 2014-ben végre őszintén beszélni arról, hogy legyen-e több biztosító, hogy jó volt a vizitdíj és a tandíj olyanforma bevezetése, amely mégis csak segíti a rászoruló, de tehetséges diákot? Kimondható-e, hogy a keresztény politizálás alapja az elesettek védelme, a hit erősítése, és nem a kufárok templomba engedése, a harácsolás, az iskolák lenyúlása a gyerekfejek átprogramozására? Megalkotható-e az a világ, amely törli a visszafelé adóztatást, az indoklás nélküli elbocsátásokat, amely önkorlátozva visszaadja az OVB, az ÁSZ, az Alkotmánybíróság valós jogköreit, a méltányos sztrájkjogot, az idősek megbecsülését, és ismét lesz valós érdekegyeztetés, és végre megalkotható egy tisztességes pártfinanszírozási törvény? Olyan világ kellene, ahol nem titok az ügynöklista, ahol az nem érv, hogy az én kommunistám jó kommunista, mert átállt, az én off-shore cégem az jó off-shore cég, mert nem a tiéd. Jó lenne afelé haladni, hogy 2014 demokratái, akikre a romeltakarítás marad, legalább néhány alaptételben elkezdenek egyeztetni.

Orbán rezsimjével nem szabad megalkudni. Az máris figyelmeztető, hogy a köztársasági elnök akkor is megkap minden utólagos szolgáltatást, ha hivatali ideje előtt távozik a posztjáról. Az nem elég, hogy Orbán - a helyesíró menesztése után - felvonul a Sándor-palotába és afféle kormányzóként nevezget ki kabineteket, de legalább nem kormányoz. Ez nem lehet menekülési útvonal.

A váltás (ábécé-sorrendben írom) nem tud megtörténni Bajnai, Bokros és Gyurcsány nélkül. Hármójuk egy asztalhoz ültetése nem megspórolható. Muszáj lenne feltámasztani azt az MSZP-t, amely amikor sikeres volt, egyszerre kínált reformot és szociális érzékenységet. Az áporodott közbeszéd kiszellőztetése érdekében szót kell érteni az Orbánt bíráló konzervatívokkal, lábra kell állítani a liberális gondolkodást, egyszerre képviselve a nemzeti kultúra értékeivel.

Tudom, hogy rettenetesen nehéz lesz összeültetni a 2002 és 2010 közötti, ma már sokak által egyre inkább méltányolt kormányzás szereplőivel az újonnan szerveződő civileket, a régi és az új szakszervezeti elitet. Borzasztóan sok munka lesz, mire a megfélemlített, vagy kertjeit művelő, alámerülő és kibekkelő magyar művészvilág, az értelmiség újra szavait és hangjait adja a változás érdekében. De nincs más választás. Álljon ki végre őszintén Sólyom és Tölgyessy, a kétharmad más balliberális szálláscsinálói a köntös megszaggatása után végre szálljanak le Gyurcsányról, aki az egyetlen, aki még ma is félelmet kelt a Vezénylő Tábornokban.

Új rendszer kell Orbán rendszere után. Ez az egykor nagyreményű fiatalember kétszer is esélyt kapott a történelemtől. A második különösen nagy volt arra, hogy előre vigye Magyarországot. Csak bölcsesség, önmérséklet és tisztesség kellett volna hozzá. De egyik sem akadt a sifonérban.

Hát üljön le mindenki más és vegye végre számba, hogy hol tartunk, mit akarunk és hogy lehet odáig eljutni. Az idő múlik, a feladat pedig egyre nagyobb lesz.

/Gréczyzsolt/

A filmbeli vendéglői asztaltársaság kisember tagjai egy erkölcsi problémát tárgyalnak, egy római történet alapján: mi a fontosabb: becsületben élni és meghalni, vagy sikeresnek lenni, aljasságok sorozatának elkövetése árán is. A kedélyes beszélgetésnek és a kialakuló vitának a nyilasok betoppanása vet véget: mind a négyüket elviszik, megverik, és megölésükkel fenyegetik őket.

Ekkor lép közbe a magasabb nyilas parancsnok (Latinovits), aki elmagyarázza a beosztott nyilasoknak, hogy nem a kisemberek megölése a cél, hanem inkább engedelmes alattvalóvá „nevelése”. Először meg kell alázni őket, majd megfélemlíteni, és végül olyan helyzetbe hozni, hogy maguk is szégyelljék magukat, elveszítsék önbecsülésüket.

A verés, megfélemlítés után, a szabadulás ára tehát az, hogy egy kikötött, halálraítélt ellenállót kell kétszer megütni. Az asztalos, a kocsmáros és a könyvügynök, akik az etikai problémát korábban fitymálták, inkább a halált választják, de nem ütik meg az ellenállót. Egyedül az órásmester (Őze), aki két napja az antik dilemmát felvetette, ő üti meg kétszer a halálraítéltet. Igaz, mi tudjuk: három saját és öt-hat befogadott zsidógyerekről kell egyedül gondoskodnia, neki túl kell élnie mindent.

Amikor Latinovits a hármas irányelvet (megalázni, megfélemlíteni, önbecsülést elvenni) elmondja, a hideg futkosott a hátamon: hát nem ez történik egy éve, minden nap velünk is? Az indoklás nélküli kirúgás, az öt évre visszamenőleges adóztatás, a nyugdíjvagyonok elrablása, az Alkotmánybíróság megbénítása, az elő- és rokkantnyugdíjak visszamenőleges elvétele és sok minden más aljas lépés a mi megaláztatásunkat, megfélemlítésünket célozza, a Sántha által megfogalmazottak szerint. És mi? Hány ablakot törtünk be, hány képviselőt pofoztunk meg, hány füstbombát dobtunk politikusok kocsija elé? Elmondjuk-e minden nap, hogy az egykulcsos adó milyen vérlázítóan igazságtalan, hogy e miatt nem kaphatnak az egészségügyiek, rendvédelmiek, pedagógusok rendes bért?

Nem, nem csináltunk semmi ilyet, még verbálisan sem teszünk meg mindent az igazságtalanságok ellen. Elvesztettük az önbecsülésünket, a hatalom elérte a célját.

De még nagyobb a baj a kormányoldalon. Meggyőződésem, hogy a kormánypárt 262 képviselőjéből jóval több mint kétszáz tudja: amit csinálnak kormányzás címén az alkotmánysértő, antiszociális, felháborítóan igazságtalan és szembemegy nemcsak az Unió, de a római jog két évezredes normáival is.

Mégis, rendületlenül szavaznak, helyeselnek, beterjesztenek, ahogy a Vezér elvárja. Ők vannak igazán megalázva és megfélemlítve és elvesztették önbecsülésük (ha volt egyáltalán ilyen) a maradékát is: teljes erőből, szüntelenül pofozzák a kikötött halálraítélt arcát, amíg elvárják tőlük, amíg ebből hasznuk van.

A távoli jövőben, egy rendes társadalomban senki nem fog szóba állni velük. (B.T.)

Magyarország azon ritka helyek egyike a világban, ahol – az általános spórolás és az olcsó állam ígérete ellenére – a bohócügynek külön kormányzati felelőse van. Hogy kire osztották ezt a hálás szerepet, az a csütörtöki előadáson nem derült ki, de a minapi, végig egyes szám első személyben előadott („a kormány én vagyok”) miniszterelnöki interjú alapján akár azt is gondolhatjuk: maga a kormányfő az illetékes úr, csak a szerénysége tiltja, hogy nyilvánosan vállalja a funkciót.

Az viszont bizonyos, hogy egyelőre ő is ugyanúgy kezeli a bohócügyet,mint egyik neves és szintén szórakoztató elődje: a kétszavas haditerv („majd hazamennek”) szikárságát legfeljebb Szijjártó Péter megszokott füllentései színesítik kissé. Alighanem a kormányfő szóvivője az egyetlen ember az országban, aki komoly képpel tudja mikrofonba mondani, hogy itt most a tüntetők próbálnak bohócot csinálni „az emberekből”.

Ha a kormány biztos lenne az igazában – vagyis abban, hogy amit a korengedményes nyugdíjak visszavágása, egy sokelemű foglalkoztatási alku egyetlen tényezőjének kipécézése és átalakítása ügyében tenni készül, az nemcsak helyes, de működőképes is –, választhatna hozzá európai, jogállami megoldást. Például meghirdethetné, hogy 2012. január 1-jétől rendőrt, tűzoltót, mentőst csak nyugdíj-korengedmény nélkül vesznek fel, és a megvont előnyt máshol (bérben, munkaidőben, béren kívüli juttatásokban, kalkulálható életpályában) sem ellentételezik. (A most munkában álló bohócokat ugyanis nem erre a műsorra szerződtették, nem ezekkel a feltételekkel.)

Ha a szereposztókban lenne kurázsi, kipróbálhatnák odakint, a munkaerőpiacon, hogy tisztességes-e az ajánlat, amivel előálltak. (Aki úgy gondolja, hogy nincs rá keret, kérdezze meg a bohócügyi államtitkárt: honnan volt pénz pár hete a Fidesz-közeli Közgép vasútépítési apanázsának villámgyors megemelésére. Az ott eltapsolt 24 milliárdból – ha megoldani nem is – tompítani biztosan lehetne a nyugdíjkonfliktust.)

A június 16-i történések annyiban igazolták Szijjártót, hogy a demonstrálók gyorsan beletanultak a bohócgyártásba: üdítően új érdekérvényesítési stratégia, hogy a kormány eredendően is nevetséges manipulációs mutatványát („szociális konzultáció”) viszik színre, látványos jelmezekben és fordított szereposztásban. Még nem látható, hogy mire mennek vele – most szünet van, a tüntetők valóban hazamentek. Ám a cirkuszba járók tudják – pont a bohócügyi államtitkárság ne lenne tisztában vele? –, hogy a bohóc az első felvonás végén csak átmenetileg vonul le a porondról: legkésőbb a fináléban visszajön. Az igazán vicces fenékbe rúgásokat akkor szokta kiosztani.

/H.M./